:(

Szomorú szmájlikat

Rajzolgat csendben a hátamra

És megkérdezi,

Tetszik-e?

Csak nemrég jöttem rá, hogy hiába omlanak le a falak, a naplemente törött ablakokon keresztül is ugyanolyan gyönyörű. Nem kell elmondanod, hogy szeretsz, beszélned, hogy tudjam. Sötétített ablakok mögött is kutatod a formám, mikor tudod, hogy lehetetlen. Él benned a hit, vagy a vágy hogy csak még egy pillantást váltsunk. Az utolsót. Soha nem lesz így utolsó, miért akarsz mindig többet? Így nem tudok elindulni. Elmosta az eső a kitaposott lábnyomokat előttem és nem tudom már, mennem kell-e még egyáltalán. Hisz annyiszor eljátszottuk ezt és nem tudom, várnak-e még. Te vársz. Tudom, mennyire. Nem megy ki a fejemből a könnyektől gyenge, remegő hangod, amikor azt mondtad, nem akarsz veszekedni. Az volt az utolsó. Nem akarlak bántani. Szeretni akarlak csak, de az nem megy sebek nélkül, mégis még mindig inkább bezárnálak, hogy ne érhessen semmi baj, de nincs páncélom, hogy mindig biztonságba légy. Tőlem soha nem vagy, bármikor halálos lehetnék rád, méreg, de bízol bennem, nem ejtem el magam most, figyelnem kell, én benned bízom, keresve a tekinteted még késő este, vasárnap, miután lekapcsoltuk a tévét, kicsit búcsúzva a mellkasodra hajtom a fejem, hogy itt a helyem, hogy te vagy az. Félünk a holnaptól, de várjuk a holnaputánt. A búcsú már magában foglalja a viszont látást, ezért tudok mindig mosolyogva felfelé lépkedni.

Ketten

(Fotó:               Kenyeres Csilla: Ketten)

Érzékek játéka, mozgó műalkotás

Árnyék vagy érintés?

Élő napfogyatkozás

Támaszért kiáltó kar

- Két fél, egy egész -

Könyörögtem, de ha zivatar jön

Csak a sóhaj marad, s ernyed a kéz.

Tettleges,
Szellemes,
Pártellenes
Közöny,
Kellemes,
De nem keres,
Még az utcán sem
Köszön.

Testet ölt

Hittel fordulsz felém,

De nem a fojtó kereszténység,

Hanem a halk himnuszod

Sorai a fejemben

Ami marad, miután mindenki

Álomra hajtja a fejét.

S hinni kezdek. Álmomban már,

Vagy félig ébren,

Nem is ésszel, egy törékeny szívvel csak,

Hogy a karjaid nem kitalált,

Műanyag remény darabjai,

Hogy lehunyhatom a szemem

Minden éjjel melletted,

Ha már megtaláltam a helyem,

Az állad és a kulcscsontod közt valahol.

De ébren, néha akkor is

Azt hiszem, álmodom,

Hiába vakít el a délutáni napsütés,

S süketítenek elhaló sóhajok

A tenyered alatt,

Mikor testet ölt

A szeplőtlen ártatlanság. 

Most még

  Most még utazótáskákat cipelek és buszjegyért tolongok, rohanok a Kerepesin, várom, hogy a lámpa zöldre váltson, az arcomba csapó függönyt igazgatom és próbálom kinyitni a nehezen mozdítható ablakokat, sok és sokféle beszélgetéseket hallgatok két órán keresztül, vagy csak zenét, aludni akarok, de nem megy, az ajkaim már a tiedre várnak, izgatott türelmességgel míg a két körforgalomhoz nem érünk és meg nem csap az új parfümöd illata, ahogy kiveszed a kezemből a táskát és felém nem hajolsz szeptembertől májusig.

 Aztán szokatlan lesz, de ismerős, régi-új kötött pulcsi a szekrény aljáról, keresve se találhattam volna jobbat, mint ezt a másik létet messze onnan, ahonnan jöttem, de ott, ahová tartozom, és nem hallgatom recsegő vonalon keresztül, hogy félsz, hogy vége lesz, mert nem lesz, hiába mondod, hogy nem, önző vagyok, az vagyok. Keserű a számban a magány íze, konyha hajnalban, üres gyomor, kávé, hamutál, a kezemben füstölgő cigaretta, a fejem fogom, hogy mennyivel jobb is lehetne, de nem ez marasztal melletted, hanem a háló éjjel háromkor, felébredek és ha körbenézek, mellettem a takaró alatt a tested körvonalazódik, nem is alszik már, éber, mint én, rossz álomból valami hihetetlenbe, nem kell keresselek most, már kérded is mi baj, húzol magadra, a mellkasodon pihentetem a fejem és hallgatom mit dobog nekem a szíved, de mindig ugyanaz, örök himnusza az életnek, az én életemnek, neked. Nekünk. Csak nekünk van himnuszunk.

 Jobbat érdemelnél, de csak belém szaladsz majd az előszobában véletlenül.