Csak nemrég jöttem rá, hogy hiába omlanak le a falak, a naplemente
törött ablakokon keresztül is ugyanolyan gyönyörű. Nem kell elmondanod, hogy
szeretsz, beszélned, hogy tudjam. Sötétített ablakok mögött is kutatod a
formám, mikor tudod, hogy lehetetlen. Él benned a hit, vagy a vágy hogy csak
még egy pillantást váltsunk. Az utolsót. Soha nem lesz így utolsó, miért akarsz
mindig többet? Így nem tudok elindulni. Elmosta az eső a kitaposott lábnyomokat
előttem és nem tudom már, mennem kell-e még egyáltalán. Hisz annyiszor
eljátszottuk ezt és nem tudom, várnak-e még. Te vársz. Tudom, mennyire. Nem
megy ki a fejemből a könnyektől gyenge, remegő hangod, amikor azt mondtad, nem
akarsz veszekedni. Az volt az utolsó. Nem akarlak bántani. Szeretni akarlak
csak, de az nem megy sebek nélkül, mégis még mindig inkább bezárnálak, hogy ne
érhessen semmi baj, de nincs páncélom, hogy mindig biztonságba légy. Tőlem soha
nem vagy, bármikor halálos lehetnék rád, méreg, de bízol bennem, nem ejtem el
magam most, figyelnem kell, én benned bízom, keresve a tekinteted még késő
este, vasárnap, miután lekapcsoltuk a tévét, kicsit búcsúzva a mellkasodra
hajtom a fejem, hogy itt a helyem, hogy te vagy az. Félünk a holnaptól, de
várjuk a holnaputánt. A búcsú már magában foglalja a viszont látást, ezért
tudok mindig mosolyogva felfelé lépkedni.