Csak nemrég jöttem rá, hogy hiába omlanak le a falak, a naplemente törött ablakokon keresztül is ugyanolyan gyönyörű. Nem kell elmondanod, hogy szeretsz, beszélned, hogy tudjam. Sötétített ablakok mögött is kutatod a formám, mikor tudod, hogy lehetetlen. Él benned a hit, vagy a vágy hogy csak még egy pillantást váltsunk. Az utolsót. Soha nem lesz így utolsó, miért akarsz mindig többet? Így nem tudok elindulni. Elmosta az eső a kitaposott lábnyomokat előttem és nem tudom már, mennem kell-e még egyáltalán. Hisz annyiszor eljátszottuk ezt és nem tudom, várnak-e még. Te vársz. Tudom, mennyire. Nem megy ki a fejemből a könnyektől gyenge, remegő hangod, amikor azt mondtad, nem akarsz veszekedni. Az volt az utolsó. Nem akarlak bántani. Szeretni akarlak csak, de az nem megy sebek nélkül, mégis még mindig inkább bezárnálak, hogy ne érhessen semmi baj, de nincs páncélom, hogy mindig biztonságba légy. Tőlem soha nem vagy, bármikor halálos lehetnék rád, méreg, de bízol bennem, nem ejtem el magam most, figyelnem kell, én benned bízom, keresve a tekinteted még késő este, vasárnap, miután lekapcsoltuk a tévét, kicsit búcsúzva a mellkasodra hajtom a fejem, hogy itt a helyem, hogy te vagy az. Félünk a holnaptól, de várjuk a holnaputánt. A búcsú már magában foglalja a viszont látást, ezért tudok mindig mosolyogva felfelé lépkedni.